„Próbáltam visszaemlékezni, mikor csókolóztam utoljára, hogy legalább elképzelhessem, de túl sokat kellett gondolkodnom, és inkább gyorsan abbahagytam. Akkor azon kezdtem gondolkodni, vajon mikor fogok legközelebb csókolózni, de nem tudtam elképzelni magam, hogy csókolózok, nem tudtam elképzelni, hogy egy buszon csókolózok, vagy a zöldségespult előtt, és egyáltalán, hogyan szoktak az emberek csókolózni, hogyan történik ez meg először két ember között, azonnal látni fogom-e a fiún, akivel legközelebb csókolózni fogok, hogy csókolózni fogok vele, vagy váratlan lesz, egyszer csak csókolózunk, de a vonaton még lehetetlennek látszott, hogy valaha is megtörténik, hogy majd én és még valaki, akit még nem is ismerek, és tudtam, hogy mindez a cseh pár miatt van.” 

„A gőztől bepárásodik az ablak. Figyelem anyám pecsétes kötényét. Ahogy mozdul, ráncokba gyűrődik. Ki akarok szökni az udvarra, de tudom, hogy rám vár a krumpli- és hagymapucolás. Anyám nem enged. Amíg nem végzek a feladatokkal, nincs játék. Hugi bezzeg a szobában tévézhet. Nem baj, majd este elszedem a mackóját és eldugom. Akkor majd felbolygatja a házat, és mire megtalálja, jól kifárad. Olyankor az ágyon fekszem, és visszafogottan nevetek a markomba. Szórakoztató, ahogy sírva szalad keresztül a szobákon. Ha véletlenül hangosan felkacagok, felém lendül, az arcomba karmol. Néha verekedünk, de azért szeretjük egymást. Apu, amíg még itthon élt, azt mondta, a verekedős testvérekben lakik a legtöbb szeretet. Igaz, mióta elment, kevesebbet verekszünk és veszekszünk.
Fogjál hozzá, szól rám anyám. Kést ad a kezembe, a vágódeszkához állít. Fel kell állnom a sámlira, hogy elérjem. A sámli alatt bolyhos-tapadós szőnyeg, nehogy elcsússzon alattam. Így könnyedén felérem a pultot. A késsel is vigyáznom kell. Múltkor elvágtam a kezemet, dőlt belőle a vér, majdnem elájultam.”

„Kevésbé egzaltált, mint a 4-es 6-oson kiabáló őrültek, de zavartabb, mint egy hóbortos nyugdíjas, aki papucsban indul kenyérért egy gangos bérházból. Közelebb ment, hogy jobban lássa, szinte rányomta az arcát az üvegre, de a kopott farmeren, a félig betűrt kockás ingen kívül nem fedezett fel újabb részletet. Fejben összekötötte a férfi lépéseit, hátha kiadnak valamilyen mintát, de úgy tűnt, nem egy ismétlődő koreográfiát követ. A gyalogosok kikerülték, de persze ez itt nem meglepő, Kanizsán azért már régen megszólította valaki, vagy kijött volna a postáról a biztonsági őr.”

– Édesmama, Daniló bácsi gonosz?
– Mit zagyválsz? Mér lenne gonosz? Adjad csak ide a ződ vájlingot, abba szedem a tollakat.
– Azt mondta Lenocska, hogy gonosz.
– Na oszt, tudja is Lenocska. Kije neki Daniló?
– A másik apukája.
Megáll a tollakkal teli kéz a levegőben.
– Miféle másik apukája, te?
– Hát, hogy az igazi apukája elutazott messzire, és most Daniló bácsi szokja puszilgatni az anyukáját.
– A Lenocska anyukáját elég sokan szokják puszilgatni, fiam. A te apád is csak azér nem puszilgassa, mer tudja, hogy világgá zavarom.
– Lenocska fél Daniló bácsitól.
– Szamárság, nem kell félni tőle. Megsérült a nyomorult a háborúban. Bomba robbant mellette, légnyomást kapott.
– Mi az a légynyomás?