A bhutáni boldogságügyi minisztérium annyira komolyan veszi a feladatát, hogy ügynököket bocsát útjukra, akik részletes kérdőívek segítségével mérik fel a lakosság boldogságindexét, és viszik jó hírét a bölcs uralkodó által kigondolt nemzetstratégiának. Egy ilyen utazó kérdezőbiztost követ Zurbó Dorottya és Arun Bhattarai Sundance Filmfesztiválon bemutatott, csodálatos dokumentumfilmje. A boldogság ügynöke mintegy mellékesen leplezi le, hogyan használható a boldogság politikai marketingre és országimázsépítésre, mert ennél sokkal fontosabb témája akad: az őszinte szeretetről, az emberi kapcsolatok erejéről mesél.

Mondhatjuk, hogy poliritmikus zenét hallottunk, mégis a kialakuló hangkulissza vált a mű lényegévé. Chris Abrahams (zongora), Lloyd Swanton (bőgő), Tony Buck (dob) az ausztrál kortárs zene legjelesebb képviselői. Nehéz lenne azt állítani, hogy a The Necks megalkotta a modern ausztrál zenei nyelvezetet, de ha ez így van, akkor abban egyszerre van benne a jazz és a posztmodern minimalizmus.

Hellerau a huszadik század eleje óta működik avantgárd laboratóriumként Drezda külvárosában, műsorán ma is hónapról hónapra nemzetközi hírű kortárs előadók és társulatok lépnek fel (a múlt hónapban épp Rosas és Gob Squad). Bár az is igaz, hogy a drezdai közönséget nehéz ide kicsalogatni, ottlétem alatt is akad egy tömegközlekedési sztrájk, amely tovább apasztja az érdeklődést. De idén márciusban itt, tehát valamiképpen a nyugati előadóművészet egyik csomópontjában szerveztek egyhetes fesztivált a magyar független színház és tánc tiszteletére. A műsort sejthetően nagyrészt a Trafó dunaPartja inspirálta, na meg még valami, rossz hírünk a világban, de erről később.

Nagyon figyeltem Scappuccit a La rondine-közvetítésben, de semmi rémeset nem tapasztaltam, határozottan érkezett az árokba, végigvitte az énekeseket és a zenekart az előadáson. Lehet, hogy a Metben könnyű, ilyen zenekarral nem lehet hibázni, a lényeg megvan akkor is, ha gyengekezű a karmester, csak elrontani nem szabad semmit, de valahogy oda is kell kerülni. Speranza Scappucci odakerült, és nem rontott el semmit.

Április 16-án Magyar Valentin a Zeneakadémia nagytermében lépett fel. Az esemény a huszonnégy esztendős muzsikus zongora MA (Master of Arts) diplomakoncertje volt. Nem árusítottak jegyeket, csak regisztrálni kellett, és a délutáni kezdés is eltávolította ezt a másfél órát a hangversenyipar „felnőtt” koncertjeinek világától. A terem azonban megtelt, hamar lelkes hangulat alakult ki, igényes közönség gyűlt össze, amely érzékelte, hogy a fiatal előadó nem vizsgázik a zeneművészeti egyetem zongora tanszékének tanári kara előtt, hanem szuverén szellemű, kész művészként jár-kel a maga gazdag világának értékei között, hogy azokból nekünk is megmutasson egyet-mást. Ennek a koncertnek a tapasztalata egyértelművé tette, hogy Magyar Valentin az elhivatottak közé tartozik.