„Próbáltam visszaemlékezni, mikor csókolóztam utoljára, hogy legalább elképzelhessem, de túl sokat kellett gondolkodnom, és inkább gyorsan abbahagytam. Akkor azon kezdtem gondolkodni, vajon mikor fogok legközelebb csókolózni, de nem tudtam elképzelni magam, hogy csókolózok, nem tudtam elképzelni, hogy egy buszon csókolózok, vagy a zöldségespult előtt, és egyáltalán, hogyan szoktak az emberek csókolózni, hogyan történik ez meg először két ember között, azonnal látni fogom-e a fiún, akivel legközelebb csókolózni fogok, hogy csókolózni fogok vele, vagy váratlan lesz, egyszer csak csókolózunk, de a vonaton még lehetetlennek látszott, hogy valaha is megtörténik, hogy majd én és még valaki, akit még nem is ismerek, és tudtam, hogy mindez a cseh pár miatt van.” 

Én jövök? Oké, hát sziasztok. Nem is tudom, mit mondjak. Jól vagyok, mostanában sokat sétálok. Viszont egy elég hülye dolog történt tegnap este. Cseng a telefon, felveszem, de nem szól bele senki. Vártam, és újra beleszóltam, semmi. Akkor eszembe jutott, hogy talán a feleségem az, vagyis a volt feleségem. Régen nem hallotta a hangomat, és most zavarba jöhetett, talán fel se ismerte, úgyhogy még egyszer belehallóztam. Lehet, arra volt kíváncsi, felismerem-e, hogy ő az, még úgy is, hogy nem szól bele, mintha hallottam volna valami lélegzésfélét. Az órára néztem, hét múlt, régen ilyenkor ért haza a futásból, megállt a nagy, előszobai tükör előtt, és nézegette a tükörképét. Futás után szépnek érezte magát. Furcsa, mik maradnak meg az emberben, nem? Hogy mióta? Talán négy éve.

Úgy csinálom, hogy ne vegye észre a rajongásomat. Jobban kell figyelni, hogy valaki ezt észrevegye. Abból áll például, hogy mindig vele vagyok, és nem is akarok máshol lenni. Hogy figyelem a tarkóját, miközben az íróasztalnál ül és egy vázlatot rajzol, bejelöli az ablakokat és az ajtókat a vonalakon, számokat ír a vonalak mellé. Amikor nincs otthon, hozzáérek a kávésbögréjéhez, a pizsamához, a vonalakhoz, az ajtók helyéhez, amiket előző nap rajzolt, vagy belenyúlok a szennyesbe, és kiveszem valamelyik ruháját, hogy megszagoljam. Minden szagát ismerem. Megjegyzem, melyik épületről mit mondott, ahogy sétáltunk az utcán, fel tudom idézni, hogy egy épület hányban épült, és miért érdekes, pedig nem érdekel az építészet. Hogy azon az útvonalon megyek dolgozni, amin együtt szoktunk a piacra menni, pedig ez tíz perc kerülő. Aggódom, ha nem ír egész nap, de nem mondom neki, amikor ír, és én se írok, mert félek, hogy nem válaszol vagy elbízza magát. Sokat dolgozom rajta, hogy a rajongásom láthatatlan maradjon a számára.

Még van fél óránk a következő lakásig. Gyalog tíz perc, lassan sétálunk, így is korán érünk oda. Leülünk a padra a ház előtt, próbáljuk kitalálni, melyik lakás lehet az a másodikon, szerintem az, amelyiknél nyitva az ablak, szerinte az orchideás. Menjünk fel, mondja, csak öt perccel jönnénk korábban, de rázom a fejem, még szárad a padló. Hogy érted?, kérdez vissza, biztos felmostak, mondom, és most szárad a padló. Inkább késsünk. Tovább ülünk a padon, nézzük a szomszédos épületeket, nincsenek közel egymáshoz, ha kinéznénk valamelyik ablakból, nem látnánk be más lakásokba.

Elővettem a gépet, amit az apám hagyott rám, és lefotóztam a templomot úgy, hogy benne legyenek a fák. Az anyám szerette a templomokat meg a fákat. Azt a fűzfát ott nagyon bírta volna, annak benne kell lennie, de a szakállas csávónak a padon nem. Megnéztem a képet, ugyanolyan volt, mint a Google-fotók, ha beírom a templom nevét. Csináltam egy képet úgy, hogy benne legyen a szakállas csávó is, na, ez a csávó biztos emlékszik rám, mert lefotóztam. Emlékszik, hogy valami srác csinált róla egy képet, amit sose fog látni, nem tudja, hogy kik fogják nézegetni, mikor vagy hol, és nem tudja, milyen rohadt előnytelen kép lett, hogy milyen egy rohadt előnytelen csávó.

A bugyi még mindig ott volt. Kék színű, virágmintás, tundra fazonú, a széle csipkés. Mellette két trikó, nadrág, tovább nem látott, nem tudta kivenni a ruhákat. Ott lógnak már második napja az utca felett, mindenki láthatja. Ő is látja, nézi, bámulja, nem tudja levenni róla a szemét. Itt nem napernyők árnyékolják a szűk utcákat, hanem kiteregetett fehérneműk.

Már első nap feltűntek neki a Barri Gotic házaiból kilógatott száradó ruhák, ezek alapján tájékozódott a negyedben. Megjegyezte, melyik utcában milyen erkélyeken látta őket, fel tudta idézni a nadrágokat, ingeket, csíkos pólókat. Férje a szűk utcákban kitárta a karját, megpróbálta megérinteni két oldalon a házakat. Nagyon örült, amikor néha már majdnem sikerült. Sokat fényképezett. Az Arc de Triomfnál éppen egy fesztivál kellékeit takarították el, nem lehetett rendes képet csinálni. A Güell parkban lefényképezett egy sérült lábú galambot. Este, amikor leültek az airbnb-s lakásban a kopottzöld kanapéra, ami a képeken élénkzöldnek tűnt, és megnézték az aznapi fotókat, a férje megjegyezte, szinte mindegyiken felfelé néz. Ne a ruhákat nézd, hanem a látnivalókat. A felesége nem akarta megint elmagyarázni neki, nem tud másfelé nézni.