Se Magyarországon, se Pécsen nincs tehát Breuer Marcell-épület, pedig Pécs a Kádár-korszakban szinte kultúrparadicsomnak számított a szintén pécsi származású Aczél György támogatásának köszönhetően. Aczél közvetlen szándékával és odahatásaival jött létre az ún. kismúzeumok szentendrei és a pécsi múzeumhálózata. Baranyában ez a Csontváry Múzeummal indult (meggyőzte Gerlóczy Gedeont, hogy a Csontváryk ideális helye Pécsen lenne), majd a külföldre szakadt, pécsi kötődésű művészek (Martyn Ferenc, Amerigo Tot, Vasarely) műveik ajándékozásával járultak hozzá a Modern Magyar Képtár, majd a későbbi, egyéni kismúzeumok alapításához. De egy egészen kis Breuer-múzeum sem lett.

Az RTL Házon kívül című műsorának vasárnapi riportjából derült ki, hogy milyen furcsa helyzetek vannak Iváncsán az akkumulátorgyárban. A két munkavállalóval ültek le beszélgetni, mindketten arcukat takarva nyilatkoztak, nyilván jó okuk volt rá. Az iváncsai gyárban dolgoznak hónapok óta. Azt mesélték, nagyon szigorú biztonsági előírások vannak, például odabent minden papír fémszálas, ezért kifelé jelez az ellenőrzésen, a telefonoknak pedig matricával takarják le a kameráját. Ha hiányzik róla a matrica, akkor a telefont vizsgálatnak vetik alá, és jegyzőkönyv készül az esetről – említette egyikük. „Pár hete jött egy olyan intézkedés, hogy műszak kezdete előtt gyülekeznünk kell a folyosón – mondta az egyik dolgozó. – Az összes operátornak le kellett volna ülnie a földre, vagy aki nem akar leülni, az le is térdelhetett volna, és úgy kellett volna végighallgatni a műszakvezető beszédét.”

Nem egyszerű megtalálni a nézői fókuszt Csonka Veronika kiállításán, pedig minden egyes mű és minden jel koncentrált munka eredménye. Adott egyrészt az organikus forma, amely valamennyi alkotás középpontjában áll, a legváltozatosabb alakokban. Körülötte ott a geometrikus rajzos keret, vagy az objektek esetében a csillogó fém tartószerkezet. Egy további külső héjon pedig a tudományos ismeretterjesztő intézmények jelrendszeréből építkező piktogramok, illetve egyéb képszéli számok és betűk.
 

Ezzel a címmel mutatják be Bécsben az 1500 körüli periódus és az akkori Augsburg gazdasági és kulturális szerepét. Mindezt a Fuggerek és Wieselek kereskedő- és bankárdinasztiája ga­ran­tálta, hogy mecenatúrájukkal a mű­vészet is emelje házaik és famíliáik fé­nyét. A rendezők 170-nél több műből a késő gótika és a kora reneszánsz for­du­lóján a festők közül id. Hans Holbein (1464 k. –1524) és id. Hans Burg­kmair (1473–1531) életére fókuszáltak, ifj. Hans Hol­bein (1497–1543) és Albrecht Dürer (1471–1528) kapcsolódó munkáival kiegészítve.
​​​​​​

Talán Fellini óta nem láttunk ennyire olasz filmet, értve ezen Itália összetéveszthetetlen levegőjét, életvitelét, ízeit és illatait. Nincs szó olyasfajta utánérzésről, amellyel másodvonalú Federico-imitátorok próbálkoztak, Rob Marshalltól (Kilenc) Paolo Sorrentinóig (A nagy szépség), elvégre Fellinit nem lehet utánozni, az ő személyes világa teljességgel másolhatatlan és folytathatatlan. Rohrwachernél ennél mélyebb azonosulásról beszélhetünk, amelynek gyökere, akárcsak Fellininél, az olasz mentalitásból formált filmstílus, komédia és dráma sajátos ötvözete.

Kováts Péter (hegedű), Varga István (cselló) és Fülei Balázs (zongora) együttese, a 2016 óta működő Auer Trió a közelmúltban a két legnagyobb cseh zeneszerző, Smetana és Dvořák műveiből jelentetett meg lemezt. A két kompozíció közül csak az egyik, Dvořák Dumky-triója (op. 90, 1891) számít ismertnek. Ez valóban népszerű, sokat játszott opus, a lemezen elsőként felhangzó másik darab, a harmincegy éves Smetana 1855-ben komponált g-moll triója (op. 15) azonban mindeddig jóval kevesebb figyelmet kapott Magyarországon, mondhatni, felfedezésre vár. Pedig némi közük a magyaroknak is van hozzá – annyi mindenképpen, hogy az ősbemutató idején, amikor a kompozíciót nem fogadta egyöntetű lelkesedés, a mindig minden igazi értéket felkaroló Liszt Ferenc volt az, aki elismerő szavakkal biztatta a szerzőt.

És ez ám igazi kortárs és realista színház. A szituáció olyan ismerős az itt és mostban, hogy szinte teljes mondatok visszhangoznak a fejünkben, igen, ez megvolt (vagy simán meglehetett volna, esetleg más akcentussal). Úgy képzelem, Csehov csenghetett ennyire közelien a korabeli nézőknek, vagy akár Ibsen a mélyen gyökerező, ám a hétköznapokban évtizedek múltán is igencsak ható traumákkal.

Nem az a baj, hogy fáj a szívem, hanem hogy unatkozom. A vízi hullák lelki élete sokkal kevésbé érdekel, mint a bűn és bűnhődés meg főleg a bűnhődni tudás, hogy vannak, vagy legalábbis az operában voltak olyan emberek, akik megszenvedték a rossz cselekedeteiket. Amitől szereti az ember Boriszt. Hogy van lelke.