A tömegvonzásról

A Budapesti Történeti Múzeummal olyan ritkán foglalkoznak a múzeumkritika hazai művelői, hogy igazán megörültem György Péter elemzésének az ÉS hasábjain (Múzeumkritika - Budapesti Történeti Múzeum, 2009/22., máj. 29.). Ami mégis elkedvetlenített, hogy mintha túlságosan sietősre sikerült volna a három épületben tett látogatása. A nagy rohanásban bizonyos kevésbé feltűnő momentumok csak elmosódottan látszottak, némelyek pedig egészen elkerülték György Péter figyelmét.

Kritikával illetett múltba néző habitusom okán, de talán a jelent is meghatározó érvénye miatt kigyomlálnék először egy-két apróságot a bevezető történeti áttekintésből.

Először is az 1907-ben megnyitott Fővárosi Múzeum nem „a történeti gyűjteményt tanulmányi raktárként bemutató-prezentáló múzeum" volt, hanem egyszerűen így nézett ki a XIX. század végi felfogás szerinti múzeum belülről. Ami ma tárgyak egymásra halmozásának tűnik, azt akkor dekoratív elrendezésnek szánták. A ma a Kiscelli Múzeumban látható A főváros régisége 1780-1873 c. kiállítás éppen erről szól: a tárgyfajták szerinti csoportosítás alapvetően különbözik az enteriőr-elvtől, és különbözik a modernista történetillusztráló tárgybemutatástól. Ez utóbbi kettő „uralmának" fellazításaképpen idéztük meg annak idején (2003-ban) az egykori kiállítási technikát, a tárgyaknak ezt a régiségtárakat jellemző „létállapotát". A régiségtárakban még úm. feldolgozás, interpretáció előtti stádiumban vannak a tárgyak: nem lakásdíszek és nem a tudomány vagy a ki­ál­lí­tás­biz­nisz objektumai. Ez a begyűjtés utáni „gondolatnyi csend". Vélem, valami hasonló ragadta magával György Pétert az aquincumi tanulmányi raktárakban. (Kár, hogy az ország első tanulmányi bútorraktárát nem nézte meg Kiscellben, a látogatók többségén ugyanezt az érzést tapasztalom.)

A kiscelli, 2003-ban rendezett két kiállítás kiindulópontja az volt, hogy ne rendezzünk a várbeli, 1995-ben megnyitott kiállítással rivalizáló várostörténeti tárlatot. Nem az 1995-ös kiállítás kedvező fogadtatása miatt tettünk le erről, hanem azért mert az, amit György gondol a BTM-ről, hogy egymástól eltérő intézményekből áll, ugyan részint igaz, de az újkori kiállításokat a várban is a Kiscelli Múzeum rendezi (kivéve, ha, mint a mostani Görög örökség c. kiállítás, vendégtárlatról van szó). Vagyis a Kiscelli Múzeum nem akart saját magával versenyre kelni.

A történeti hűség kedvéért azért azt is érdemes rögzíteni, hogy a György által hivatkozott BUKSZ-szám írásai - finoman szólva - nem az elragadtatás hangján méltatják a Buzinkay Géza-féle tárlatot.

Nem célom az akkori vitának az újratárgyalása, az akkori bírálatok pozícióinak elemzése, de tény, hogy ezen a ponton még György Péter retorikai lendületét tekintetbe véve is ingatag a folytatásban kibontott bírálat történeti megalapozása.

Vegyük a második tévedést az intézmény históriájával kapcsolatban. Eléggé nehezen kibogozható szál a múzeum történetében a Csánky Dénes-féle, 1933-ban a Károlyi-palotában megnyitott Fővárosi Képtár genezise. Az azonban leszögezhető, hogy ez - a György írásában állítottal ellentétben - nem a Fővárosi Múzeum képzőművészeti anyagából jött létre, hanem az addig főleg a városházi hivatalokban felhalmozott, a magisztrátus mecenatúrája által gyűjtött művekből és azután a Csánky által bővített gyűjteményből. Ennek döntő része ma a Magyar Nemzeti Galériában van; az 1970-es években a várostörténeti múzeumból leválasztott Képzőművészeti Osztály pedig, azaz a mai Fővárosi Képtár, főleg az egykori Fővárosi Múzeum festészeti és szobrászati műveit és kisebb részben az 1960-as évektől újragyűjtött nem vá­ros­specifikus kortárs képzőművészeti anyagot őrzi.

További bonyodalom ennek a BTM nevű konglomerátumnak a történetében, és ez is helyesbítést kíván, hogy 1967-ben nem „»maga« a történeti múzeum" költözött be a budai Várba, hanem az egykor Horváth Henrik fennhatósága alatt működő Halászbástyai Kőtár, azaz egyszerűen fogalmazva: a feltárt (és részben rekonstruált) középkori romok fölé beköltöztették a középkori régészeti anyagot és a központi igazgatóságot.

Mindezen történeti előzmények megismerése azért lett volna lényeges, mert ennek hiányában - de lehet, hogy más okokból - a BTM-tablóról két osztálytársunk is lemaradt: sem a Fővárosi Képtár, sem a Középkori Osztály állandó kiállítása nem kapott méltatást a szerzőtől.

Maradtunk hát mi újkorosok egyedül, akiknek a felelőssége, hogy a BTM „a demokratikus kultúra mintaintézménye" legyen, hogy „nem a kiválasztott kevesek, hanem az intézményekből való részesedés által is büszkévé váló sokak nagy intézményévé" váljon, akiknek „a városlakók különféle csoportjaival folyamatosan megújuló szerződéseket kell kötni" stb.

Ezen a ponton már nem csak a történeti pontosság a tét. A kérdés az, hogy a demokratikus múzeum az eddig „kint rekedők"-et milyen módon vonja be a látogatók táborába, a múzeumot eddig nem frekventáló tömegek elvárásaihoz milyen mértékben igazítja saját kultúráját. Az ugyanis, amit György Péter állít, hogy itt lennének saját történeti narratívával rendelkező olyan rétegek, amelyek eddig kiszorultak a múzeumból, mert ott nem az identitásalkotó történeteiket találták, illetve azokból csak nagyon keveset, egyszerűen nem igaz. A jelennel való szembenézés, amit számon kér rajtam György, éppen azt jelenti, hogy felismerjük: Budapest nem London és nem Berlin, ahol tényleg vannak sajátos identitású csoportok; autonóm kultúrájú bevándorlók, melegek, kelet-berliniek stb., akik felé az 1990-es években lezajlott múzeumi nyitás legitim és helyeselhető volt, hanem az a helyzet, hogy a mai magyar társadalom és főleg Budapest lakossága bizonyos értelemben atomizálódott, és csak a politika által letapogatott és persze felkínált identitásalkotó narratívákat vallja magáénak. A „budai"-ság, amit számon kér György az egyébként Óbudán található Kiscelli Múzeumon, csak akkor lenne jogos, ha lenne a városban még olyan alternatív kisnarratíva, amelyet hallgatásra ítél a mi múltba merülésünk. Éppen a mi múzeumunk múltja a példa és bizonyíték erre: egy preskriptív múzeumpolitika parancsolta ki a Kiscelli Múzeumot egy ideig „tudományos elzárkózás"-ából, és tette a munkásmozgalom történetének bemutatóhelyévé. Az eredmény: semmiben lebegő, senki fiának nem kellő, sehová sem köthető, arc nélküli múzeumot hagyott ránk az elmúlt rendszer. Mert hiányzott hozzá a vevő, a sajátos munkáséthosszal és önálló történeti tudattal bíró munkásosztály. Ma van ilyen? Van más kisebbség, amelyik saját történeteinek viszontlátását keresné nálunk? Vigyázzunk a külföldről importált normatívákkal! Az én értelmezésemben a demokratikus múzeum, mint minden szervezet a kapitalizmusban, bizonyos mértékig előítéletmentes. Felméri és meglátja, hogy mik azok a társadalmi elvárások, azaz a keresletnek melyek azok a szegmensei, amelyek az önfeladás veszélye nélkül kielégíthetők. Egy százéves múzeumból akkor lesz tényleg „brand", ha ennek része az is, hogy százéves, azaz, hogy története van, főleg, ha az intézmény egy több száz éves épületben működik. Mi a saját történetünk elbeszélését 2001-ben kezdtük: az ekkor Schmidt Miksáról rendezett kiállításunk többek közt arról is szólt, hogy ez a bécsi bútorgyáros a város egyik legnagyobb barokk épületét és a budai oldal egyetlen nagyszabású historizáló angolparkját hagyta a fővárosi tanácsra, illetve az utóbbit, az azóta részben megcsonkított és nagyon elhanyagolt „Attila-parkot" a gyerekekre. Ennek a komplexumnak, a parknak és az épületnek a re­vi­ta­li­zá­lá­sa, ezáltal a végrendelet kikötésének betartása a feltett szándékunk. Ezáltal véljük teljesíteni a György Péter-féle verdiktet, miszerint szembe kell néznünk a társadalom igényeivel.

2004-ben pedig az épület kolostori múltját elevenítettük fel: azt a XVIII. századbeli rövid időszakot, amikor évi tízezer (!) zarándok kereste fel a máriacelli Madonna hitelesített mását a trinitárius barátok templomában. Elgondolkodtató, hogy miközben György Péter az aquincumi kis neoklasszicista pavilonról rögtön az elején sietve leszögezi, hogy „ma is egyike a legígéretesebb múzeumépületeinknek", ugyanez a város második legnagyobb barokk épületéről nem jut eszébe. Remélem, június 20-án, az Énekek Éjjele című programunkon (a Múzeumok Éjszakáján) György Péter is felismeri majd, hogy milyen fantasztikus lehetőségek rejlenek a Kiscelli Múzeumban.

A kultúra közvetítése a cél, és nem a bulvárosítása. Az 1780 és 1873 közti várostörténetről szóló kiállításban ezért úgy néztem a jelen kor szemébe, hogy megpróbáltam reflektálva, a bemutatott tárgyak bekerülési korszakát is megelevenítve arról beszélni, hogy ezeket a műveket nézve azt is gondoljuk meg, hogy a századforduló óta (azaz éppen hogy nem a Gründerzeittól, hanem az arra reagáló korszaktól fogva!) ezek a tárgyak formálták ebben a múzeumban a „régi Pest" és „régi Buda" nosztalgikus ábrándját. Hogy e törekvésem ellenére György Péterben éppen azt az érzést keltette a kiállítás, hogy itt nosztalgiázás folyik, és hogy ugyanezt a koncepciót vélte felfedezni a szomszédos Közterek és magánterek 1873-1940 c. kiállításban, az számomra lesújtó és elszomorító.

Talán tényleg ízlésbeli különbségről van itt szó. A bonni Rheinisches Landesmuseum újrarendezett kiállítását annak idején volt szerencsém európai múzeumvezetők társaságában megnézni. A kimagasló kvalitású késő antik domborművek és egy Ford Fiesta egymás mellé állítása és egyéb meghökkentő gegek, mint pl. a római utca szaghatásainak „rekonstrukció"-ja, bevallom, nem azt sugallta, hogy ez lenne a követendő példa, de a kollégák is elborzadva jöttek ki az egyébként teljesen üres múzeumból. A múltat a jelen kedvéért faggatjuk, de a válaszokra is kíváncsiaknak kell lennünk.

A lefelé kacsintgató nyitáspolitika (hogy finoman fogalmazzam meg azt, amit György is távolságot tartva ír le, ti. a múzeumi boomot) Európában valójában kezd hiteltelenné válni és lecsengeni.

Próbáltam fellelni György Péter bírálatában azt a követendő irányt, amerre a Kiscelli Múzeumnak is haladnia kellene. Írása azonban zavarba ejtő konklúziót sejtet. A BTM-látogatás végén Aquincumban, mielőtt még a Szilágyi János György-idézet következne, ezt olvassuk: „A Róma Aquinqumban c. állandó kiállításnál is figyelemre méltóbbnak vélem a közelmúltban átadott látványtárakat. A látványraktár felette alkalmas arra, hogy a látogatók személyes tapasztalatként éljék át, értsék meg a művészettel kapcsolatos fogalmak változékonyságát. Mi számít, s mikor egyedi műalkotásnak, s mikor tekinthetünk egy emlékre iparművészeti dokumentumként. Milyen előítéletek, kategoriális normák mozdulnak meg bennünk, irányítják ízlésünket, elvárásainkat, a műalkotásról alkotott elképzeléseinket, s miként formálja azt az attól elválaszthatatlan érzéki tapasztalat. Mit jelent a műalkotás, illetve miként működik az: a modern művészetelmélet alapproblémája tűnik elénk." Ha úgy vélnénk a múzeumban, hogy ilyen vagy hasonló gondolatok a látogatóink többségének a fejében tényleg inkább a raktárakban fordulnak meg, mint a kiállításokon, akkor bizonyára bezárnánk ezeket, és mindent depósítanánk. A kiscelli tanulmányi bútorraktárt, mint említettem, én magam rendeztem be 2004-ben, és ma is jó ötletnek tartom, de biztos vagyok benne, hogy sem az aquincumi kollégák, sem maga Szilágyi János György nem a látogatható raktárakban jelölné meg a jövő múzeumának formáját.

(A BTM Kiscelli Múzeuma igazgatóhelyettese)